Mivel egy rövidebb könyvet lehetne írni arról, mennyire más világba csöppen az ember, amikor először magába szívja a Brit-szigetek levegőjét, több részben, témánként veszem sorra, hogy hogyan éltük meg ezt a pár napot. Nagyon fontos, hogy ez csak egy vélemény, amit olvashattok, nem kell “készpénznek venni”, valószínűleg mindenkinek lesznek saját gondolatai, de azt megígérem, hogy “nem veszünk össze” ha esetleg nem értünk egyet. De lássuk akkor az első részt, amely magáról a környezetről és a kultúráról fog szólni.
Agarasként most gondolhatjátok, hogy “minek írni erről, az agárpálya érdekesebb lenne”, de bizony nagy befolyása van az életkörülményeknek arra, hogy ott ez a milliő ilyen nagy teret kap.
Már a repülőről feltűnt, hogy mintha fel lenne parcellázva az egész sziget, amit mindenhol zöld szín borított. Egyik állításban sem tévedtünk, ugyanis mint később kiderült, a sziget lakossága az 1800-as évek közepén nagy éhezésben szenvedett, mivel a köves talaj alkalmatlan volt mind állattenyésztésre, mind növénytermesztésre. Ennek okán elkezdték a kövektől megtisztítani a földeket. Ezeket a köveket egymásra rakva kerítések alakultak ki (a mini kőfalakat egyébként semmi sem tartja össze, csak egymásra vannak téve a kődarabok), amik a mai napig kerítésként funkcionálnak házakat és legelőket körbeölelve.
Apropó legelők: mivel valóban mindent zöld borít (de tényleg, ennyi zöld színt még életemben nem láttam), ezért kiválóan alkalmas a hely birka-marha-lótenyésztésre, amiből elképesztően sokat lehet látni még a főutakról is. Itt jegyezném meg, hogy a marha igencsak nehezen lakik jól, itthon hatalmas területeken kell őket hajtani, hogy eleget ehessenek, ott pedig viszonylag kis területeken is remekül néznek ki. Másrészt lótenyésztésben is a világ élvonalához tartoznak a mai napig, a Kincsem Parkban is számos ír származású telivér fut jobbnál-jobb eredményekkel.
Ami még igen szembetűnő volt, az az egyforma házak.
Bizonyos helyeken volt legalább 10-20, de akár több teljesen egyformán kialakított ház is. Ezek azért egyformák, mert maga az állam építteti őket, bérelhetőek, később pedig megvásárolhatóak. A legjellemzőbb életforma ezeknek az állami házaknak és a kőkerítéseknek együttesen köszönhetően a vidéki: pontosabban javarészt farmokon laknak. Innen már egy lépéssel közelebb vagyunk ahhoz, miért is ilyen népszerű a ló- és az agárverseny.
Az előbbieken túl még egy fontos kirakósdarabja van a történetnek, mégpedig az éghajlat. Nyáron nincs túl meleg, télen nincs túl hideg, de ha meleg is lenne, a levegő friss, a szél szinte mindig fúj. Miért jó ez? Az agarak futás után pár perccel már nem is lihegnek. Eszméletlen volt látni, hogy sokkal kevésbé megterhelő számukra a versenyzés, de az autókban, amikben szállítják is őket: elég egy ventillátor, ami kintről befújja nekik a friss levegőt, és már kész is a rendszer. De ez még nem minden. Az alábbi fotó készítésének időpontja 22:50…
Nyáron tehát borzasztó rövidek az esték, hiszen 11-kor besötétedik, hajnal 5 óra körül pedig már kel is a nap. Ezt egyébként nehezen is szoktuk meg. De mit is eredményeznek pontosan ezek a hosszú nappalok?
Valahogy el kell ütni ezt a mérhetetlen időt és olyan sok tennivaló nincsen. A csütörtöki versenynapon ez fokozottan érezhető volt az agárpályán is, mivel nem voltak sokan, de akik voltak, főleg idősek és látszott, hogy nekik ez egy teljesen átlagos, szokásos hétköznapi program.
Maguk az írek egyébként hihetetlenül kedvesek és jóindulatúak, erre van egy nagyon aranyos kis történetem is, ami pont a szemünk előtt zajlott le: a Moher-szikláknál kirándultunk, ahol kerítés jelöli ki azt a pontot, amitől nem szabad kintebb menni. Ennek ellenére megjelent egy pár esküvői szettben, fotóssal, átugrották a kerítést és már lőtték is a képeket. Pont úgy jött ki a lépés, hogy a biztonságis bácsi a kis golfkocsijában akkor ért oda, rájuk szólt, hogy légyszives, jöjjenek ki. Erre a pár folytatta a pózolást, éppen egy csókos képet kattintottak, amire a bácsi reakciója az volt, hogy: “oh, lovely!”, majd elhajtott.
Ha kiutazunk tehát mi se hagyjuk otthon a jókedélyünket, de az esernyőnket, és a napszemüveget se, ugyanis ha esik, akkor tud esni napokig, ha viszont kisüt a nap, pillanatok alatt kipirosítja az ember arcát, mivel melegünk nincs, de azért mégis van ereje.
A konklúzió tehát, hogy véleményem szerint több lábon nyugszik az ír agarazás és lovazás mögötti történelem. Természetesen a körülményeket továbbgondolva az is közrejátszhat, hogy sok gyermek a szüleitől örökli a profi kutyázást, így pedig minden tudást átadnak a fiataloknak, hogy ők is minél sikeresebbé váljanak. Erre egyébként vészesen nagy szükség van, hiszen a következő részekben olvasható lesz az is, hogy nagyjából mennyi lehet a trénerek átlagéletkora. Előzetesen: nem kevés. Nagyon nem.
